Mai uticélunk Tromso Norvégia nyolcadik legnagyobb városa, amely az utolsó északi nagyváros. Nevezetességeit a földrajzi helyzete is kimaxolja. Itt található a világ legészakibb sörfőzdéje, botanikus kertje és planetáriuma; a város a világ legészakabbi püspökségének is székhelye. Itt még troll múzeum is található. Semmiképp sem feledkezzünk meg Amundsenről aki északisark kutató volt. Tromsobol indulva1918–1920 között újabb expedícióra tett kísérletet, hogy közelebb jusson az Északi-sarkhoz az Északkeleti átjáró szerette volna áthajózni, azonban utazása a jégviszonyok miatt kudarcba fulladt.

1925-ben már repülővel próbálta meg elérni az Északi-sarkot, vállalkozása ekkor sem bizonyult sikeresnek és a sarkot nem sikerült elérnie. Majd 1926. május 11-én léghajóval indult útnak Spitzbergákról, és két nappal később Alaszkában landoltak. Légi úton valószínűleg először ők érték el az Északi-sarkot, tekintve, hogy az őket állítólag két nappal megelőző Richard Evelyn Byrd féle expedíció sikerét erősen kétségesnek tekintik.

Umberto Nobile, aki a léghajózás egyik úttörője és Amundsen barátjának vallotta, az Északi-sark fölött lett körútját követően lezuhant az Italia nevű léghajóval. Amundsen két nappal később, 1928. június 4-én repülővel indult el megmentésükre. Néhány héttel később Tromsø közelében találták meg a Amundsen gépének darabjait, aki feltehetőleg lezuhant a géppel együtt. A holttestét sosem találták meg.

Egyébként az idevezető út kb 500 km amely szokás szerint gyönyörű volt, és ismét egy bő egyórás komp út is volt.

Útközben megálltunk a narviki csata emlékművénél. Winston Churchill, aki az Admiralitás első lordja volt hamar felismerte, hogy Narvik ellenőrzése 1940 telére a német vasércimport leállítását jelentené, amely különösen előnyös lenne a szövetségesek számára a háború mielőbbi befejezését illetően. Churchill aknamező lerakását javasolta a Narvik körüli norvég vizekre, másik lehetőségként a város szövetséges megszállását vetette fel. A szövetségesek azt remélték, hogy Narvikból nemcsak a svéd ércbányákat ellenőrizhetik, hanem utánpótlást is küldhetnek az akkor a szovjet csapatok ellen harcoló Finnországnak. A javaslat nagy vitát váltott ki a brit kormányban, mivel mindkét lépés súlyosan sértette volna Norvégia szuverenitását. Végül 1940. április 8-án az Admiralitás elindította a Wilfred-hadműveletet, a Narvik körüli vizek elaknásítását.

Németország azonban már másnap megindította a Norvégia elleni inváziót, és tíz német hadihajó összesen kétezer hegyivadászt szállított Narvikba. A norvég parti erők – köztük két elavult hadihajó – hiába próbálták megakadályozni a támadást, rövid, egyenlőtlen harcban mindkét hajót elsüllyesztették. A brit haditengerészet parancsnoksága rögtön utasította a flottát a németek megtámadására, és a britek elsüllyesztették a német inváziós erőket szállító hajókat. A Mackesy tábornok parancsnoksága alatt álló brit erők április 12-én indultak Narvik elfoglalására. Az Admiralitás utasította a tábornokot, hogy Narvikot a tengerről indított támadással foglalja el olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Mackesy azonban úgy ítélte meg, hogy a kikötőt védő német erők túl erősek ahhoz, hogy a támadás sikeres legyen. Ugyancsak tartott attól, hogy ha tengerről löveti a várost, túl sok lesz a polgári áldozat. Ezért csapatait a városon kívül tette partra.

A norvég, francia, lengyel és brit erők május 28-án foglalták vissza a várost. Ez volt a szövetséges tengerészgyalogság első győzelme a második világháborúban. A dicsőség azonban nem tartott sokáig, mert a szövetségesek elveszítették Franciaországot és éppen Dunkerque-et ürítették ki. A Narvikban levő erőkre máshol volt szükség, ezért június 8-án a szövetségesek kiürítették a várost, a támogatás nélkül maradt norvég hazafiak pedig kénytelenek voltak letenni a fegyvert a túlerő előtt.